Verseid lépre csaltak, kezdődjön az olvasás!
Sípos Anna, Magánszínház verseskötete az „elhalványult”
szóval kezdődik, de felhívom már itt az elején a kedves
olvasó fi gyelmét, hogy ne tegye le a könyvet, mert egyet-
len sora sem fog halványodni. Sőt, erősödni fognak: sor-
ban állnak a domináns lírai „síposannás” képek, csavaros
hasonlatai. Gondolatai nem riasztanak el, egyfajta lelki
elégtétel, olyan kreatív kaland, melyek a valóságon túl ju-
tottak, de mégis a költői képek irányítanak. Elfogy az idő,
de bazaltba vésett sorai, versei örök üstökösként keringe-
nek kultúr-kozmoszunkban, irodalmi színházunkban. Ez
a színház, mondhatom, hogy csak részben magán, hiszen
már a magyar irodalom versenypalettáján ível klasszikus
pályára, ma még magántörekvéssel, de holnap már gyors
léptekkel, tele esztétikai hangzatokkal, hangulatokkal,
utalásokkal. És nem áll meg a súlytalanságban, hanem
célba ér, célba ér az olvasó szeme láttára. Beszélgetésünk
során, mintha Sípos Anna nem hitt volna, hogy második
verseskötete is eljut a kilövőállomásra, és szinonimái, sor-
közi rímei, örök klasszikus pályára állnak.
„Milyen vihar készülődik felettünk
pedig a jövőnk benne”
Milyen verseskötet készülődik? Mondhatom, hogy egy
erős egyedi „magánszínház” dominanciái köszönnek visz-
sza, amely hét ciklusból tevődik össze. Verseskötetét olvas-
va, végig erős költői képeket, hasonlatokat, visszautaláso-
kat találhatunk átlagon felüli fi lozófi ai kötésekkel, amiben
az élet, halál, a mulandóság is szépen jelen van magánla-
birintusában. Verses dominanciája, soronként kontrolálja
a tartalmat, leköszönő sorai irányítják, meghatározzák a
verset. „A pislákoló gyertyaláng fényében elkóborolhat-
nak a szavak”, de szó nincs tévelygésről, minden szónak
előre elrendelt helye van a versben, és a szókapcsolatok
nem engedik el egymás kezét, acélozott kötéssel kapcso-
lódnak egymáshoz. Ahogy a pipacsok együtt szépek, Sípos
Anna versei is egy kötetben értékesek, egységet alkotnak,
hiszen ars poeticájában ez az erő.
Itt nincsenek fricskák, feneketlen kútba dobált utalások,
az érzések bolyongani kezdtek, s kivájták útjukat. Itt nem
a hallgatás az élet, itt a vers a beszédes, és a nagy kité-
rő után a fény és könnyeső közt megrekedve, az olvasó
csodákkal keresztelkedett. Kezdődhet a színház, igaz hogy
eltévedtem, de a versek végén az irodalmi csavarokban,
csattanókban újra magamra találtam.
„Nem panaszkodom még ha magamat
mindig ugyanott,
a lendületünkbe szétforgácsolódott pillanatok
szilánkjain keresgetem”
Amíg keresgélünk, lüktet a vers, mint a dominancia ho-
gyanja, valahogy mégis hinni kell a szavaknak, de ebben az
elátkozott némaságban hogyan mondhatnám el, hogy ben-
nem mit hagyott egy-egy leköszönő szikra, amikor átadom
magam a végleteknek, hiszen a szabadságnak tárt karja van:
mint a szavaknak; hátha egyszer engem is befogadnak.
„Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap” – de fi lozófi ai gon-
dolatokkal átitatott verseid, mint értékes ajándékot meg-
tartanak csendes magányodban, ahol a feszültség és oldás
közepette, magasba törő ágaid között szép lesz a talál-
kozás. És kerted egyetlen virága Te magad leszel, akinek
írásait a perc arcunkra mossa, és belefeledkezünk az ol-
vasásba, csak a szavak tükröződnek vissza, és voltál most
és leszel, mert mondataid betűkké robbannak szét. A szó
félrevezet, a szó bolondozik, a szó parancsot ad, és a szó
nyugalmat ad. Sípos Anna magánszínháza is remélem egy
kis nyugalmat adott.